Ahogy talán te is, kedves Olvasó, keresed a megoldást a problémáidra, én is éppen így voltam ezzel. Fiatal felnőttként faltam a könyveket és segítőkhöz jártam, tanfolyamokat végeztem el, hogy rendbe rakjam az életem. De az átütő változás nem akart megérkezni. Mindig pontosan csak annyival lett jobb az életem, amennyi bátorságot beleraktam…

De az én történetem sem felnőttként kezdődött.

A gyermekkoromnak nem volt szereplője a tudatosság. Ezt a szót nem ismertem és nem is hallottam sosem. Felelősségvállalásról, döntésekről, összefüggésekről, következményekről, érzésekről, jelenről és jövőről nem beszéltünk.

Egyetlen, nagyon fontos önismereti emlékem van azonban.

Kisiskolás lehettem, mikor egy napon az ágyamban háton fekve bevillant a kérdés: Ki vagyok én? Test és agy? Karjaim vannak, belső szerveim és gondolkodom. Ez az élet és ez az ember? Ez vagyok én? Nem válaszoltam és hosszú évekre elfelejtettem.

Ugyanakkor rengeteg nevetésre, táncra, családi összejövetelre, vidám nyarakra és gyönyörű, havas telekre emlékszem.

És nyolc évnyi igazságtalanságra az általános iskolában…

Sokfélét sportoltam és ezek közül sokra az Édesapám tanított meg. A sportszeretete tanítandó. Mindig felnéztem az erejére és az aktivitására. Annyira, hogy én magam is olyanná váltam.

Meghatározó élményem vele, hogy 10 év körüli kislányként azt mondta nekem egy számomra tragédiaként megélt helyzetre, hogy:

„Kislányom, az életben minden helyzet azon múlik, hogy hogyan fogod fel.”

Közel 25 év kellett, hogy ezt megértsem, pedig az élet rengeteg büdös tapasztalásban részesített, hogy tudatosuljon bennem.

Apu 13 évesen tanított meg autót vezetni. Hát, nem sz@rozott és jól tette!

Anyuval mindig olyan játékot játszottam, amelyben üzleteltem. És nevettünk, nagyon sokat. Anyu volt a nő, aki sokat olvas. És egyben a csinos nő is. Mindig. Rám is ragadt a nőies, ízléses stílus.

Így lettem erős, mint Apám és csinos, mint Anyám.

A fél életemet vidéken töltöttem, mert a szüleim mindenképpen szabadulni akartak a főváros zajától, ezért egy vidéki ház nagy kertje, növényei, állatai és mindensége olyan gazdagságot adott a lelkemnek, amiért örökké hálás leszek.

Húsz éves lehettem, amikor kezdett felderengeni bennem, hogy valami nem oké. Ez az a bizonyos szemfelnyílásos pillanat. Ráeszméltem félelmekre, kétségekre, hiányokra, megválaszolatlan kérdésekre, hogy a családomban sincs minden rendben.

Válaszokat, megoldást és változást akartam gyorsan és azonnal. Az egyik első felismerésem volt, hogy elképesztően erős az életbe vetett hitem és megállapítottam, ez biztosan segít majd a válaszok és megoldások megtalálásában. Így volt és a mai napig is így van azzal a pontosítással, hogy a hitem MINDENBEN segít.

Sok hegyet másztam meg és sok mélységben jártam. Több helyen éltem, sokfélét tanultam, dolgoztam, jöttek és mentek a szerelmek.

Két csodálatos gyermek édesanyjává tudtam válni, de az édesapjukkal elváltak útjaink. Sokat köszönhetek neki és szeretettel gondolok rá.

Míg ezek történtek, én szorgalmasan lépkedtem a belső utamon és rendezgetve az életemet, takarítva a belső világomat, gyógyítva a lelkemet, arra eszméltem, hogy egy új, szimpatikusabb világban élek:

Idegen emberek nyíltak meg nekem bárhol és bármikor. Képzeld el, hogy értékesítőként dolgozol és a leglehetetlenebb helyen azt mondja neked a potenciális vásárló, hogy nem azért jött, hogy a nagyösszegű szerződést megkösse, hanem azért, mert a telefonban a hangodat meghallva azt érezte, hogy veled beszélgetnie kell. Akkor már évek óta tudtam, hogy segítői pályán is van a helyem és tanultam is, de a saját irányomat nem találtam.

Nyolc évig publikáltam a személyiségfejlődésemről a Kineziológia magazinban, mely idő alatt folyamatosan az a visszajelzés érkezett felém, hogy jó, hogy kimondom, amit senki vagy csak nagyon kevesen. A tabukra utaltak, mert én minden tabut a számra veszek.

Jobban voltam, jöttek az eredmények, tisztultam, de az áttörés nem érkezett meg…

Úgyhogy kiugrottam biztonsági kötél nélkül az ismeretlenbe és innentől minden felgyorsult, többször még nehezebb lett, de épen megérkeztem és azt tudom mondani, hogy jól vagyok. Önazonos vagyok és érzelmileg szabad.

Most már 20 éve járom az önismereti utamat és imádom. Bármilyen kihívásom van, szeretek élni, a hitem mindig erős és a kihívásokra tanulási folyamatként tekintek. És segítő lettem.

Hálás vagyok azért, hogy ez a sok-sok minden megtörtént velem, ezek között különösen azért, mert felismertem, hogy a kulcs én vagyok. Én döntöm el, mire, hogyan reagálok, hogyan döntök és nem kell hagynom, hogy „az élet dobáljon engem”. Megtapasztaltam, hogy a legmélyebb gödrök, legnagyobb válságok után jönnek a nagy emelkedések, mert hajlandó vagyok meglátni józanul azt, AMI VAN.

Hangosan nevetek, csúnyán káromkodom, szerelmese vagyok a hard technonak, a komolyzenének és a 90-es évek zenéjének, egyensúlyba raktam az életemben a racionalitást és az emocionalitást, átlagon felüli felelősségvállalással élek, erős intuícióval és együttérző képességgel rendelkezem, az időmenedzsment mestere lettem.

Fekete öves határhúzó és nemet mondó vagyok. Nem egyszer fordul elő, hogy velem együtt dolgozókra ez egyszerűen csak átragad.

Azt mondják, hogy hiteles vagyok, jó a környezetemben lenni, hogy érthetően és pontosan beszélek, ami azért jó, mert könnyen haladnak velem.

Szerelmem: A csend, a tánc és a görkorcsolyázás.

Iránytűm: A félelem, a fájdalom és a düh.

Mottóm: "Ha jobbat akarsz, szorítsd össze a seggedet meg a fogadat, aztán csináld, menni fog!"

Most ott tartok, hogy bármikor lépek térdremegve is.

És képes vagyok arra, hogy erre téged is megtanítsalak és felkészítselek.

Ha érdekel az egyik nagy emelkedésemnek a története, olvasd el:

https://coachingszekesfehervar.hu/post/feltmads