A tudatosodás útján

Hogyan lehetne teljesebb az életem? A tudatosodás által.

A szűkebb és tágabb környezetemben és a saját életemben is érzékelem a feszítő, kényszerítő erőt.

Elég a beragadásokból, a toporgásból, a megoldatlan területek sokaságából. Valahogy minden túl sok és túl sok az ’elegem van’ érzése is.

A tudatosodás útja vagy nevezzük önismereti útnak, nagyjából így indul be. Általában válsággal kezdődik.

Egyszer csak, kinek mikor, felgyúl egy lámpa. Lehetsz bárhol és tehetsz éppen bármit, egyszer csak feleszmélsz. Valami túl sok már, nem érted, hogy miért teszed amit, nem szereted a munkád, az élethelyzeted, kínoz a gondolat:

„Hogy tegyem rendbe a kapcsolatomat X.Y.-nal?”

„Nem oké, hogy mindig leural.”

„El kéne válni.”

És a többi…

Adódik egy nagy probléma vagy sok kicsi vagy sajnos sok nagy. Vagy ezek keveréke. És te ott állsz tehetetlenül. Sokan ekkor kerülnek kapcsolatba a pszichológiával, terapeutához kezdenek járni, tanfolyamot, új hobbit választanak. Bármelyik út segíthet, mert változásba hoz, változtatást készít elő.

Átélt tehetetlenségünk a korábbi döntéseink következményei, eredményei. Van köztük olyan, melyekről már akkor tudtuk, hogy „hiba”, mikor meghoztuk a döntést. De meghoztuk. Olyat, amilyet, mert akkor arra voltunk képesek. Azon a fejlettségi szinten álltunk azon a területen.

Teljesen általános, hogy bizonyos emberek jól állnak a karrier területén a magánéletük viszont a romokban hever. És fordítva.

Ha végigpörgeteg magadban azt, ami működik az életedben, megláthatod, hogy azért működik, mert bátran, felelősségteljesen, felnőtt énállapotból döntöttél, dolgoztál rajta szívvel és lélekkel. És vágytál rá, a szívedből fakadt, önazonos döntésed volt. Jé, rendben van és működik!

És a többi?

Nyilván segíthet a szerencse, figyelhetjük a csillagállásokat is, de a szabad akarat létezik és pont.

A válságból lehet nagyot emelkedni.

A válság hatalmas erőt ad, nekem 15 év kellett, hogy ezt felismerjem. 2 és fél éve élem az életem úgy, hogy amikor beüt a krach, le tudok süllyedni, nagyon tudok sírni, nagyon dühös tudok lenni, de mindig megállapítom: „Ebből b+ tuti, hogy MEGINT valami jó fog kisülni.”

„Csak” megint össze kell szorítanom a fogam meg a seggem és cselekednem kell alázattal, kitartással.

Állsz tehát a válságodban tehetetlenül azzal az érzéssel, hogy nagyon nem oké semmi vagy egy csomó minden.

A belső hangod persze zsigerből dobja a válaszokat:

Új munka kell, olyan, amit szeretek!

Tisztáznom kell a lányommal!

El kell válnom!

Meg kell beszélnem apámmal!

Le kell fogynom!

Aha, oké! Ezek teljesen helytálló válaszok, magától értetődő, hogy ezt kell tennem. De hogyan?

Mire a tudatunkat eléri ez a felismerés, már nagyon fáradtak és kimerültek vagyunk. (A nem rendben lévő élet legszembetűnőbb tünete a folyamatos kimerültség. Gyakran társul hozzá rossz kedv és negatívizmus is.) Kimerülten vonszoljuk magunkat, mert addigra már évek, évtizedek óta élünk önmegtagadásban. Ami talán a legtöbb erőt veszi el belőlünk. Állandóan igent mondunk, holott az esetek felében – vagy egészében… - nemet mondanánk, de ezt sem vettük észre.

A nemet mondás helyett igennel felelni azt jelenti, hogy belefolysz ügyekbe, helyzetekbe, folyamatokba, kapcsolódásokba, melyeket valójában nem akarsz.

A nemet mondás helyet igent mondani annyit tesz, hogy más embert mutatsz, mint, aki valójában vagy. Miért? Például, mert így nevelkedtél. Ez a mintád/sémád. Viszel belőle folyamatosan rengeteget. Iskolába jártál 12-20 évig, két diplomát is szereztél, mert a szüleid azt akarták, hogy boldog legyél és jó életed legyen, de te mégis sírsz az 5-10-20 milliós autóban. De, ha nem is sírsz…

Tudod honnan tudni, hogy nagyon nem oké az életed? Abból a néhány percből, ami akkor van, miután este lehajtottad a párnára a fejed. Mindegy, hogy mennyire vagy fáradt, a lényeg, ami tehát nem oké, ami kínoz, az be fog kúszni a gondolataid közé. Na, ami ott van, azzal van dolgod.

Látod tehát, hogy mely területen kellene változtatni, hogy jobban legyél. A kérdés továbbra is a hogyan.

De egyelőre „csak” ott tartasz, hogy tudatosult a baj. Mindig piszkálja a gondolataidat, ezekkel kelsz és fekszel, folyamatosan türelmetlen és ingerült vagy. Mindenre rányomja a bélyegét. Érzed, hogy már az sem elég, ha ventilálsz, panaszkodsz a barátnődnek, a barátodnak, az anyukádnak, bárkinek. Be kell látnod, hogy a tárgyak sem segítenek már. Hiába a legvagányabb gönc, ékszer, parti, kaja. Valahogy már semmi sem tud segíteni. Űr marad benned és tovább kínoz ez az egész.

Ekkor jöhet például a coaching.

Tehát ezzel fekszel és ezzel kelsz.

Egyébként eddigre már az élet számtalan jelet küldött neked arról, hogy nem jó irányba haladnak a dolgaid, de te nem akartál róla tudomást venni. Megmagyaráztad. Ehhez könnyű találni „barátokat” is. Sok úsznak szívesen a sz.rban évekig.

Amitől ez még inkább kínzó tud lenni, ha nincs kinek elmondanod, mert nincs igazi bizalmasod vagy nem akarod elmondani. Mert bántja az egodat. Szégyelled és/vagy nem tudod, hogy ki tudná a környezetedben befogadni/elbírni/ítélet-, és tanácsmentesen meghallgatni azt, hogy eddig ezt mondtad, aztán egyszer csak teljesen mást. És persze ez a teljesen más rendkívül „negatív” sztori az életedről, míg előtte úszkáltál a „pozitívban”.

Ez a bezárkózott, fásult állapot nagyon elmagányosít és egyedül vinni nagyon nehéz teher. De a sok agyalás magától értetődően előbb vagy utóbb valamilyen köztes megoldást fog dobni, valamit, amivel foglalkozhatsz addig, míg erőt, bátorságot nyersz ahhoz, hogy fejest ugorj abba, hogy – például - „el kell válnom”.

Jönnek a spirituális és pszichológia könyvek, tanfolyam, új hobbi, több edzés, lehet, hogy egy szerető is. És ezek legtöbbször segítenek is. Jobban érzed magad, talán az energiaszinted is nő és többet mosolyogsz. De mivel ezek nem a leghatékonyabb eszközök, újra a magányban találod magad.

Ezek „csak” az erőgyűjtést és az önmegismerést hivatottak szolgálni, tulajdonképpen ez már a tudatosodás útja, melyre akkor léptél rá, mikor először hallottad meg a belső hangod vagy először vetted észre azt a diszkomfort érzést magadban.

Ezen az úton előbb-utóbb megkezdődik az, hogy egyre gyakrabban figyelsz befelé. Nem tudod elhallgattatni a belső hangodat. Vágyakat. Észreveszed, hogy vágyódsz egy másik élet iránt. Érzékeled, hogy ez így nincsen rendben, mert a sajátodban „kellene”, hogy jól érezd magad. Felfedezed, hogy igazából ezt sem szereted és azt sem szereted. Zavar ez, zavar az, bántva is vagy, napirended nincs, minden csúszik. Talán már el is hagytad magad. Nem számít a külsőd. (Logikus. A belsőd sem.) Az életed összes területe szépen lassan felül lesz vizsgálva az „új” szemléleted alapján. És egy csomó meg is bukik. Mindent tisztán látsz. Fejedben kész a lista arról, amit rendbe „kellene” rakni.

Akkor állsz bele a változtatásba, amikor már nem bírod tovább. Amikor már semmilyen megfelelés nem érdekel, nem érdekel, hogy hogyan lesz, ki leszmelletted és ki nem. Egyet tudsz: ebből kifelé! Mert elfogyott az erőd és az akaratod ahhoz, hogy tovább hazudozz magadnak és másoknak a valóságodról. A lufi kidurrant.

De a Föld forog tovább. Semmi sem állt meg csak azért, mert te válságba kerültél. Dolgozni kell menni, a gyerekekkel foglalkozni, háztartást vezetni, fizetni a hitelt, jönnek az ünnepek is.

Az, hogy mennyi mindennel foglalkozunk, egyébként megérne egy külön írást. Hogy a válságunk idején a minimum tennivalóink is nagyon soknak érződnek, mert sok is és, hogy az életünk területeiből sem akar egy sem felfüggesztődni csak azért, mert mi válságba kerültünk. Nem. Sem a feladatlistádat, sem az életterületeidet nem érdekli. A főnöködet sem és lehet, hogy a családodat sem.

Ha van, akit érdekel, ha van valós segítőd, sokkal könnyebb helyzetben vagy. Minél többféle segítséged van, annál könnyebb, de a belső munka még úgy is nagyon melós.

Anyagi, lelki, mentális, fizikai lehet a segítség, amelyre ilyenkor szükség van. Ha ebből legalább egy van, az már valami. Személyiségtől és élethelyzettől függ, hogy kinek melyikre van szüksége. Vagy csak hiszi, hogy szüksége van, mert valójában képes elvinni az egészet egyedül a hátán, azaz kiszednie magát a gödörből és új életet kezdeni.

Segítséget kérni nem szégyen, sőt az egyik legbölcsebb döntés. Fontos, mert új a helyzet, mi magunk is egyszerre csak másnak érezzük magunkat és mivel nincs még erről az „új” önmagunkról tapasztalatunk, kockázatos. Nem tudhatjuk, hogy mikor roppanunk esetleg.

Bármelyik ingyenesen elérhető segélyvonal is segíthet, nem szabad ezeket lebecsülni.

De tény, hogy minél több vagy többféle segítő ember van körülötted, annál könnyebb. Viszont a fejlődésed annál kisebb. Mert való igaz, hogy amin szinte egyedül küzdjük végig magunkat, az adja a legtöbb önbizalmat, attól lesz a legegyenesebb a gerincünk és az adja az igazi ragyogást a tekintetünkben.

Egyszerű példa: nagyon örültem az első autómnak, amit a szüleimtől kaptam. De az örömöm sokkal igazibb és nagyobb volt, amikor azzal kezdtem járni, amiért én dolgoztam meg egyes-egyedül.

Egyéntől függ, hogy kisebbel vagy naggyal kezdi. Amikor már nem bírod tovább, akkor már jóideje meglátod azokat a jeleket, amelyek egy másik élet felé tolnak.

Mit tudunk tenni, ha a barátnő tanácsa itt már kevés?

És ha olyan tőled alacsonyabb tudatossági szinten lévő emberek vannak körülötted, biztos, hogy meg fognak lepődni a „változásodon.” Dühösek is lesznek és persze a „régi” énedet akarják vissza. Mert NEKIK az felel meg. Azokban a kapcsolódásokban nem vagytok egyenrangúak. Nekik ők saját maguk számít. Te mellékszereplő vagy. Az hát! Asszisztáltál ehhez, nemde?

Magam is megjártam ezt az utat és a sok változásomból – teljesedésemből – között két dolog emelkedik ki: Az egyik, hogy ezek hatására tanultam meg bárki nemtetszése ellenére is bármikor, bármilyen helyzetben nemet mondani, a másik pedig, hogy még inkább őszinte lettem. Ahol vagyok, ami van, abban én őszintén vagyok, őszintén kommunikálok és aszerint cselekszem.

FLG