Mit művelsz magaddal?
Igazából gyomorforgató és tiszteletlen, amit magaddal csinálsz.
Látod te magad is. Igaz?
Méltatlan kapcsolatban élsz, fulladozol a munkahelyeden, a családod rángat, utolsó vagy a sorban.
Nem figyelsz azokra a nyilvánvaló és sokszor hatalmas jelzésekre, melyeket az Élet küld számodra, hogy vedd már észre, hogy mit művelsz. Nem. Te megmagyarázod agyból. Nagyon sok mindent megmagyarázol agyból. Vagy azt mondod, hogy véletlen... Mindegy is. Túl sok mindenre van kifogásod!
Nem figyelsz a testedre és a lelkedre sem.
Nincs saját időd, nincs is időd. Merthogy az mindig csak úgy elúszik, elfolyik. Mert neked arra sincs hatásod, értem. Tényleg? Tényleg nincs elég szakember, aki segítene neked abban, hogy tudd beosztani az idődet? Vagy nincs tollad, naptárad, józan paraszti eszed esetleg elegendő okoseszközöd, hogy ne fuss az idő után?
De nemcsak az idő, az életed után is futsz. Vagy jelen sem vagy. Hiszen, aki nem főszereplő, az hogyan is lehetne jelen? Mellékszereplőként.
De miért is élsz így? Miért nem éled a SAJÁT, ÖNAZONOS életedet?
Mert a rendszer? Mert a pénz? Mert az anyád? Aha, értem.
Nem inkább arról van szó, hogy félsz szembenézni, tisztán látni?
Hogy félsz beleállni két lábbal a saját, önazonos életedbe?
Tudod, az nem kompromisszum, hogy lemondasz magadról, a lehetőségekről és helyette másokat helyezel előtérbe úgy, hogy valójában nem tiszta szívvel teszed. Azt önerőszaknak hívják.
Hogy bírod ezt?
A függőség segít?
Te mit tolsz?
Bort? Sört?
Vagy puccos Aperolt, mert szépen csillog? Szépen csillogó függő vagy?
Vagy a magasabb kategóriában vagy és kokainozol?
Hány éve megy ez?
Mennyit segített eddig?
Mennyivel vagy békésebb, nyugodtabb este, amikor már csend van otthon?
Amikor a párnára lehajtod a fejed, mire gondolsz?
Mit gondolsz, meddig bírod még az önmagadnak hazudozást?
És az ezzel járó ólmos fáradtságot és kimerültséget?
Tudd, hogy az nem élet, hogy megúszni akarsz. Megúszni a nemet mondást, határhúzást, az önfelvállalást, a szembenézést, a személyiségfejlődést, az életedbe való teljes beleállást. De oké, mondjuk, hogy ez is élet. Gyáva élet.
Felelőtlen vagy. Nem vállalsz felelősséget az életed minőségéért, nem akarod, hogy fájjon, mert igazából nem akarsz változtatni.
Tényleg, teljesen komolyan azt gondolod, hogy savanyú képpel és végtelen idegeskedéssel teli az élet?
Hogy a gyermeki vidámság, önfeledt nevetés felnőttkorra elfelejtendő?
Hogy lehetséges az életedet úgy leélni, hogy lemondasz a leglényegedről? Arról, ami igazán te vagy és ami igazán, esszenciálisan fontos neked?
Emlékszel még arra, hogy mik azok?
Mikor érezted utoljára az önfeledt szabadságot boldogságban?
A kifogáskereső, gyáva ember életének csapdája, hogy amíg nem veszi a bátorságot, mindig lesz körülötte ember, „barát”, „barátnő”, családtag, szomszéd, haver – tehát a többi gyáva - aki adja a lovat alá, mondván:
„Mindenkinek nehéz, ilyen az élet! Ne is akarj több és jobb lenni. Ne akarj teljesebb, békésebb, önazonosabb életet! Mi lenne velem akkor? – teszik fel a kérdést, majd megválaszolják:
„Lehet, hogy annyira jól éreznéd magad, hogy már veled szemben is irigy lennék és esetleg ez odáig vezetne, hogy az én szemem is felnyílna és akkor én is elkezdenék lépkedni egy teljesebb élet felé, cselekedni, hogy jobb legyen nekem. És a gyerekemnek is jobb mintát mutatnék… És akkor bedőlne az egész eddigi világom… És akkor mi lenne?”
Jobb élet. Az lenne.
Addig meg ez az élet van. Ami:
szar
monoton
semmilyen
szürke
ideges
álmatlan
éretlen
élettelen
Válassz! Az akarat szabad.
De tudd: vagy az egyik vagy a másik. A kettő között csak egy híd van.
De azt neked kell felépíteni. Arra pedig képes vagy.
Ezért jöttél az árnyékvilágra.
