A szerelemtől az el nem válásig

Miért nem válunk el? Mert félünk.

Mi a szeretet? Fogalmunk sincs róla.

És arról sincs, hogy a legnagyobb lánggal kezdődő szerelem sem elég ahhoz, hogy egy kapcsolat működjön…

Ahogyan a szeretet sem. Hiába mondják sokan, hivatkozva arra, hogy a szeretet mindent legyőz és hogy ha szeretet van, akkor minden van. Igen, ha igaz szeretet van.

Álljunk itt meg és tisztázzuk, hogy mi az igaz szeretet, mert jelenleg én fogalomzavart tapasztalok ezen a téren is. Amit ma az emberek szeretetnek neveznek, az nem szeretet. Igaz ez arra is, ahogyan az emberek java dobálózik a barát, barátnő, lelki társ fogalmakkal.

Az igaz szeretet például az, ha van egyensúly köztünk, nagyjából egyezünk az alapértékekben, tudunk belátással lenni, van akaratunk változni és változtatni, mindketten tudjuk, hogy egy kapcsolat mindennapos munka és vállalni akarjuk, önazonosak vagyunk, természetes a másikkal az élet, megmaradt a szabadságunk, aztán lett 1, 2, 3, 4, gyerekünk és amikor bármelyik gyerek összehányja éjjel az ágyat, nem mindig ugyanaz a szülő ébred fel hozzá. Merthogy az igaz szeretet ilyenekben nyilvánul meg.

A szeretet látszódik tettekben. Feszültség, baj, válság esetén érezhető a szeretet, persze lehet, hogy balhé előzi meg. De a visszatalálás újra és újra megtörténik.

Szeretet az, hogy utálom a pacalt, de megfőzöm a páromnak, mert ő szereti. És mind a ketten minden nap igyekszünk adni és kapunk is.

A nem igaz szeretet nem tud legyőzni semmit és semmire sem elég, de jó lehet kifogásként arra, hogy ne kelljen elválni és belevágni egy új, ismeretlen életbe és azt megelőzően abba a nehéz, fájdalmas és talán hosszú procedúrába, ami felhoz mindent, amit addig elfojtottunk, lenyeltünk, szőnyeg alá söpörtünk, ami beteggé tett és válásba sodort.

És ez az, ami megakasztja az embereket, noha a legtöbben tudják, hogy válni kellene. Nemcsak tudják, érzik is legbelül. Mindegy, hogy tisztában vannak-e azzal, hogy ők is vakként mentek bele a családalapításba, hitelbe, akármibe, legbelül érzik. És egyre többen lépnek is. De nagyon sokan még mindig nem.

Miért?

A félelmet és a hitetlenséget látom a gyakoribb oknak. A legtöbben tudják és érzik, hogy vége a kapcsolatnak, nincs abban kétségük, hogy a válás a helyes út, mert esélyt ad egy új, teljesebb életnek.

Csak hát, félnek. Hiszen nem tudják, hogy ők maguk kicsodák. Önmagukat alig ismerve léptek bele a kapcsolatba, amiben biztonságot és szeretet kerestek. És találtak egy másik embert, aki kb. ugyanilyen „érettséggel” lépett be a kapcsolatba.

Persze, hogy ijesztő kilépni, pláne, ha már 1-2-3 gyerek is van a hátuk mögött…

Félnek az ismeretlentől, ami mondjuk ősi ösztön, jogosnak mondható, de tudjuk jól, hogy ma már elég jól fel tudunk készülni a várható forgatókönyvekből.

Aztán ott vannak a barátnők, családtagok, akik szintén hasonló cipőben járnak és szuperül meg tudnak akárhány bizonytalant győzni arról, hogy maradjon csak a tovább az érzelmi nihilben. Nem számít, hogy már depressziós, kiégett, meghízott, lefogyott, más is így él. „Hiszen az élet nehéz!”

Nincs hitük abban, hogy képesek megoldani, megtalálni a válaszokat a jövőben felmerülő helyzetekre és kérdésekre.

Sok a hitetlen ember. Önmagukban nem hisznek. Egy magasabb erőben sem. És ez így nincsen rendben, de oka ennek is van, valamint negatív következménye.

…

Hangsúlyosnak érzem a tragédiatudatot és a szűklátókörűséget is. Nem bírnak elképzelni új perspektívákat, megoldásokat. Az a negatív hiedelem él és tombol, hogy ha válsz, semmi jóra ne számíts, inkább csak rosszra. És erre ráerősít minden social media felületen villogó fotó a sok „tökéletesen boldog párról”.

Ami felé lépnének, az egy totálisan más élet az addigihoz képest. Sosem élték azt, kíváncsiak rá, de félnek…

Ugyanakkor ambivalens a dolog, mert a viták után az ágyban egyedül vagy máshová elvonulva dühösen gyakran fantáziálnak a szabadabb, önazonosabb életről… Vagy pusztán csak akkor, amikor korábban érnek haza a munkából és még üres a lakás.

Ha az az általános, hogy nagy az öröm, ha a társ hazatelefonál, hogy aznap később végez, akkor biztos, hogy nincsenek rendben a dolgok.

Megy a kerülgetés, terelés, hárítás, bűnbakkeresés is. Beszélnek mások életéről, ami egyfajta védekező mechanizmus. Az ego keresi azt a hasonlatosságot, ami más emberekkel van. Lehet, hogy pillanatnyilag csillapítja a fájdalmat, hogy a másik ember is hasonló cipőben jár, de hosszútávon semmire sem megyek vele. És sokkal jobb, ha észreveszem, hogy a megoldáskeresés helyett, ahelyett, hogy azon dolgoznék, hogy jobban legyek, újra és újra inkább más emberek életével foglalkozom.

További ok még az el nem válásra, hogy nincs hitük magukban. Kimondják hangosan a kérdést: Hogyan lennék én erre képes? Hogy bírnám én ezt végigcsinálni?

De amikor lépésekre bontjuk a procedúrát, megvizsgáljuk a lehetőségeket, veszélyeket, erősségeket, gyengeségeket, akkor már el bírják képzelni, hogy akár sikerülhet is. Ez a vizsgálódás egy racionális tevékenység, nagyon jól átrak érzelmi működésből értelmibe. (Így a félelem egy időre kikapcsolásra kerül.)

Ha ez mégsem segít, mégis, hogyan gyűjthet egy ember bátorságot ahhoz, hogy elváljon?

Megmondom. Úgy, hogy végiggondolja, hogy hová jutott azzal a hozzáállással, amivel a felnőtt életét kezdte és azt is végigpörgeti, hogy mi lesz a vége annak, ha azon nem változtat. Villantsa fel maga előtt a lejtő főbb állomásait.

Aztán szépen felvillanthatja azt is maga előtt, hogy egyetlen élete van és azt is, hogy már testi tüneteket produkál, nem utolsó sorban azt is, hogy a gyermekének nem ilyen légkörre és mintára van szüksége.

De erőt adhat az is, ha belegondol abba, hogy ha nem lép és nem változtat, akkor a gyermeke vélhetően ugyanazt a keserves utat fogja járni, amit ő majd végignézhet úgy, hogy még mindig ugyanabban a keserves életben tengődik, de már az unokáját ringatja. Aki még nem azért sír, amiért ő és a gyermeke. Még nem azért…

De mégis hogyan jutunk el a szerelemtől a válásig?

Azt látom, tapasztalom, az a személyes és szakmai tapasztalatom is, hogy úgy kezdünk bele párkapcsolatba, hogy fogalmunk sincs sem magunkról, sem a másikról.

Nem tudjuk szinte semennyire, hogy kik vagyunk, mit akarunk és mit nem, mi jó nekünk és mi nem, mi felé akarjuk venni az irányt, mit tudunk adni, mire van szükségünk és azt sem tudjuk, hogy honnan jövünk. Nincs az életről elképzelésünk, alig vannak konkrét terveink. És még cizellálhatnám tovább, ugyanis a párkapcsolatot több altémát tartalmaz, nem pedig egy nagy valami… Ez a téma ugyanúgy tudatosság híján van az életünkben, mint oly sok más gyermekként.

Akiknél ez téma otthon míg gyerekek voltak vagy valamilyen okból kifolyólag bárhol előkerült valamennyire is minőségileg és mélységében sikerült erről beszélni tudatos emberekkel, azoknak jó esetben legalább sejtése van ezekről. A másik véglet totális sötétségben él ezek tekintetében.

Sem az előbbi, sem az utóbbi nem elég ahhoz, hogy egy elég jó kapcsolatban leéljünk több évtizedet.

Semmi tudatosság. Ebben sem. Nem tanultuk, nem olvastunk róla, jó mintánk sincs erre.

Önismeretünk befolyásolja az egész életünk és a gyermekeink(!) életének minőségét, de ez még mindig kevesek előtt világos, bár sorra nyílnak a szemek. Azoké, akiknek már elég sokat fájt.

Totális fogalomzavarban élünk, megy a terelés, tagadás, egos „alapigazságok” a kapcsolatokról, tévhitek és sok félelemből fakadó hazug mondat a kapcsolatokról és azok milyenségéről.

Önbizalmunk sincs és megfelelő önértékelésnek is híján vagyunk és tele vagyunk sémákkal, félelmekkel, feldolgozatlan traumákkal, kapaszkodni és támaszkodni akarunk, mert gyermekként nem kaptunk biztonságos, támogató, törődő, őszinte szeretetet és hátteret.

Nagyon kevés olyan fiatal felnőttet látok és nagyon kevés olyan fiatal felnőtt volt körülöttem anno, akik legalább néhány mondatban meg tudták fogalmazni, hogy mit akarnak és hogy milyen emberek is ők. De még ez is édeskevés, ráadásul nagy rá az esély, hogy mivel nem foglalkoztak ők sem ezzel a témával mélyebben, az a néhány megállapításuk is megkérdőjelezhető. Nem vizsgáltak mélyen miérteket, okokat.

Ezzel a csomaggal indulva vágunk tehát bele az életbe és vállalunk gyermekeket, akik aztán nagyjából ugyanolyan életet fognak élni – érzelmileg, mint mi – mert a gyerek a reakciókat, viselkedésmintákat szippantja magába - ha nem vesszük észre időben a jeleket, ha nem vagyunk hajlandók meglátni, hogy gond van, és nem vagyunk hajlandók elhinni azt, amit a belső hang már ordít, hogy baj van. És, ha csináljunk tovább, akkor a következmény borítékolható.

A párkapcsolatok általában szerelemmel kezdődnek, amivel semmi baj, fontos és szükséges. Csakhogy, amikor elmúlik a köteléket erősítő rózsaszín köd, elkezdjük a másikat illúziók nélkül látni.

A hormonok okozta köd fejezetét követi az agyból megmagyarázzuk a legnagyobb szart is című fejezet. Mert ragaszkodunk, kapaszkodunk, hiszen félünk a nézeteltéréstől, nem tudunk önfelvállalni, szakítani sem fogunk, hiszen biztonságnak és szeretetkapcsolatnak hisszük azt, amiben éppen vagyunk. Így lesz nyolc hónapból tíz év… Mert a jelek bizony megmutatkozna, ott vannak az első pillanattól és kezelhetjük őket tényekként.

A tények pedig tények.

Nincs azon sok magyaráznivaló, hogy az imádott társ az otthoni feladatoknak a tizedét sem csinálja, hetente órákat beszél telefonon az édesanyjával, igazából nem egy extra partiarc, hanem rendszeresen iszik és egyszer akar csak szexelni hetente. Hogy kisajátít, féltékeny, gyermeteg, figyelmetlen, stb… (Ha az egyik fél sokkal magasabb érzelmi intelligenciával bír, mint a másik, abból nem valószínű, hogy hosszútávon működőképes kapcsolat lesz.)

És pislogunk attól, hogy mi meg pontosan ennek a szöges ellentétei vagyunk, így tehát pontosan ennek az ellentétére vágyunk.

Legyőzhetetlen ellentéteket látok olyan témákban, amelyben nem lehet kompromisszumot kötni.

A fogalom tisztázása végett: Az nem kompromisszum, hogy olyanra bólintok rá, ami totálisan ellentétes velem. Az önmegerőszakolás. Behódolás, aminek meg lesz az ára, csak idő kérdése.

A leglényegünk témáiban nincs kompromisszum.

Kompromisszumot lehet kötni időbeosztásban, feladatok elvégzésében, nyaralási helyszínben, praktikus dolgokban. És kell is. A párkapcsolat mindennapos munka, alkalmazkodás, kompromisszum és még sok más érzelmi és értelmi téma.

Meg lehet egyezni abban, hogy a két fél hasonló arányban végezzen házimunkát, de szexelni nem lehet parancsra és a másik fél sem fog tudni olvasni helyette, ha a társára vágyik. Lehet húzni-halasztani, csalással vagy csalás nélkül, de vége lesz.

Anyukával beszélni órákat hetente… Hát, ott tuti, hogy valami nagyon nincs rendben. Érzelmileg függ, nem vált le, valamiért behódol, nem tudni. Máris egy esetlegesen olyan téma, ami, ha csak az egyik fél esetében van rendben, akkor elég nagy galibákat tud okozni. Pláne, ha nem változtat.

És minél több ilyen nagy különbség van, márpedig van, főleg érzelmi intelligenciát érintő dolgokban, annál nagyobb rá az esély, hogy ha van is belátása az adott félnek arra, hogy fejlődjön és fejlődik is, már eleve hátrányból indul, hiszen a másik fél előrébb jár. És amíg fejlődik, nem fogja bevárni az, aki előrébb van. Ő is fejlődik ugyanis. Ki lehet találni, mi lesz ebből.

(Ezt látom. A párkapcsolatok java ilyen. Pedig aztán én elképesztő hittel és optimizmussal bírok.)

Akinek mindene az utazás és szívesen, de nem túlságosan rajongva megy el minden évben Szicíliába a családdal, mert számára az a mindenség, hogy Észak-Európát járja télen, az nem fogja magát jól érezni egy olyan emberrel, aki ugyan elmegy vele mindig és bárhová, de az az esszencia, az a közös flow, amit egy olyannal élvezne, aki szintén ezért rajong, nem lesz meg.

Fontos tehát, hogy a leglényegünkből legyen közös is. Mert ennek hiányát mindkét fél érzi. És ez bizony rombol. Hiány keletkezik, ahelyett, ami lehetne: az a flow, amire a legbelső világunk vágyik. Megélni a közös mámort, ami túlmutat időn és téren is.

Minden embernek van egy maroknyi témája, ami igazán szíve csücske és azokban nem lehet kompromisszumot kötni.

Aki mégis megköti, számoljon a következményekkel. A rossz hangulattal, az ellentétekből fakadó feszültséggel, eltávolodással.

Mivel ezek még nem fájnak eléggé, ezért ezekre még nem tekintenek súlyos következményként, pedig olyan elénk táruló jelek, melyek nagyon pontosak és nagyon fontosak. Súlyos információk.

Amíg a felek nem akarják meglátni a jelek súlyát, addig marad a szőnyeg alá söprés.

Nincs vitakultúránk, kommunikálni sem tanítottak meg minket, nem tudunk nemet mondani, határt húzni, önfelvállalni, behódolunk, azt sem tudjuk, mely igényeink jogosak és félünk. Úgyhogy inkább pakoljuk a szőnyeg alá azt, ami csak befér…

Aztán észbe kapunk, amikor már nagy a baj. Amikor válság következett be.

Megcsalás. (Teljesen felesleges játszani a színpadi drámát. A megcsalás csak a jéghegy csúcsa és mindkét fél pontosan érzékelte már idejekorán a víz alatt terjedő jégtömeget, csak hát, büdös volt vele foglalkozni.)

Elszórt pénz.

Titkos bankszámla.

Testi tünetek, betegség. (Amikor a testnek fáj, akkor a lélek már nagyon rég szenved.)

Második „társ”.

Ezeket már nincs hová eldugni, mert nem fér el sehová. Ez a 24. óra, évek telnek el, mire idáig eljutunk és több száz jel van eddigre mögöttünk…

Mindezen következmények „pusztán” azért, mert gőzünk sincs önmagunkról.

Ha a pár egyik tagja sem tudja elmondani a másiknak, hogy figyelj én ilyen vagyok, ez fontos, ez nem, ezek az irányaim, céljaim, határaim, ezért rajongok, ilyen félelmem van, ilyen megoldatlan ügyem, így képzelem az életet egy társsal stb. szóval nagyvonalakban azt, hogy ki vagyok én, akkor mégis mennyi az esély arra, hogy abból lesz egy tartós, évtizedekig működő párkapcsolat?

Semennyi.

Az ismerkedés ugyanis egy vegyes folyamat kellene, hogy legyen. Tartalmaznia kellene a racionális és emocionális, mély megnyílásokat önmagukról.

A mai kor és a tudatosodás hozza magával a válások tömkelegét.

A válások nagy száma igazán jól mutatja, hogy nem volt előttünk megfelelő minta, tehát nem azért válunk, mert nekünk nincs kitartásunk, akaratunk és alázatunk.

Ki az, aki magába szippant egy remek mintát, alkalmazza, jól érzi magát a kihívások ellenére a kapcsolatában és mégis elválik? Van olyan, biztos, de nem annyian, mint jelenleg.

Az, hogy mitől működőképes egy kapcsolat, tehát tart ki több évtizeden át, szavakkal leírható, listázható, persze szív nélkül a fene megette az egészet. És ahogyan az elején kezdtem, önmagában a szív – szeretet – sem elég.

Racionalitás, realitás, szerelembe csomagolva. Kb. Tehát a működő párkapcsolat nem egy nagy, pozitív, rózsaszín bumm, hanem egy olyan minőség, ami tele van ésszerű döntésekkel, közös célokkal, kompromisszumokkal, együttérzéssel, közös fejlődéssel, amit persze meleg légkör fog át.

Minden egyes ember ott van, ahol van. Ki az út elején, ki éppen a büdös gödör alján csücsül a fejét fogva, esetleg sírva.

Aki jót akar magának, az nem pazarolja a jelent hosszan a kesergésre, hanem megoldást keres.

Őszintén(!) bevallja magának, hogy merre is van a kiút. (Marad vagy elválik.)

És azt a kiutat megvizsgálja, kielemezi, majd elkezd rajta járni, ha kell, segítséggel. (Segítő szakemberrel rendbe rakja a kapcsolatát vagy segítséget kér a válás folyamatához.)

Továbbá: Keres magának örömforrásokat és hitet adó, eszközöket, társakat!

Néhány mondat itt a végén az anyagiakról és a gyerekeinkről.

Anyagiak:

Bőven vannak, akiket nem az anyagiak tartanak benne egy rossz házasságban. Olyanok is, akiket bizony az anyagaiak. Mindenki úgy dönt, ahogy akar, az akarat szabad.

DE: Ha úgy döntesz, hogy maradsz, bár tudod, nem szabadna, akkor ez van. Ez az élet. Marad ugyanez. Ezt érdemes ízlelgetni.

Senkinek ne legyenek illúziói! Mi, akik már sokkal tudatosabb életet élünk, mint az X vagy az előtte lévő generációk, tehát keressük a válaszokat, megoldásokat, tudni akarjuk az okokat, ezeket el is ültetjük a gyermekeinkben, az Alfa generáció tagjaiban. De, ha véletlenül mégsem tennénk ilyet, megcsinálják ők azt maguknak.

ÉS AMELY SZÜLŐ BENNE MARADT A POSVÁNYBAN, AZ ELÉ ODA FOG ÁLLNI A FELNŐTT GYERMEKE ÉS FEL FOGJA TENNI A KÉRDÉST:

Anya, te hol voltál, amikor lépni kellett volna? Miért hallgattál?

Apa, te miért nem magyaráztad el ezt és ezt? Miért voltál csukott könyv?

A felelősség mindig annyi félen áll, ahány szereplője van a helyzetnek.

Jelen esetben a gyermek helyes és jogos kérdést tesz fel, felelősséget vállal magáért, a szülők pedig szintén lehetőséget kapnak erre.

Végre őszinték lehetnek önmagukkal és a gyerekkel. Érdemes jól meggondolni, hogy hazudunk-e.

A sebek, amelyeket szülőként okozunk, akkor gyógyítható időben, ha tudatosak vagyunk. Bár a tudatosság már eleve hozzásegít ahhoz, hogy egy csomó klasszikus hibát el se kövessünk, így a gyermekeinket sem sebezzük meg. Tudatosságszint függő, hogy a sebet ő egyedül fogja begyógyítani több évtized elteltével vagy még idejekorán együtt. Ugyanis felnőttként már a – felnőtt – "gyermek" felelőssége, hogy rendbe rakja magát.

A gyerekként a szülőktől kapott fájó sebek – tanítások – mentén válhatunk egyébként az adott témák mestereivé.

Akik a válás felé billennének:

Egyedül, gyerekekkel nagyon kemény tud lenni. Kihívások java. Konkrétumok híján, konkrét helyzetek ismerete nélkül vagy a nehézségek rémségbe csomagolt történetként való elmesélése még inkább hozzájárul ahhoz, hogy a romos házasságok ne bomoljanak fel. Ebben a pesszimista, kesergő, önsajnáló társadalomban nem fogsz bíztatást kapni arra, hogy válj el. Sokan fognak lebeszélni. Majd nézd meg, hogy ők milyen kapcsolatban élnek…

Ugyanis nem mindegy, hogy olyan kihívásom van, amit én választottam és ezzel megadtam magamnak az esélyt egy teljesebb életre és emiatt nagyon fáradtan, de békével fekszem és derűvel ébredek vagy olyan, amit ugyan én szintén választottam, de nem kívánom megoldani, mert félek. És a félelem miatt lefekvés után még órákig nyugtalan vagyok és reggel lelki válsággal és erőtlenül ébredek. Dönts!