El kéne válni

Amikor eljön az életünkben az a pont, hogy végre be merjük vallani, ki merjük mondani magunknak, hogy az aktuális párkapcsolatunknak bizony pontot kell tenni a végére, akkor talán csak némán figyelünk, sóhajtunk egy nagyot és feltesszük magunknak a kérdést:

Akkor most hogyan tovább?

És érkeznek azok a válaszok és elképzelések, melyek lehet, hogy már évek óta bennünk mozgolódtak, de nem tudtak a felszínre törni, hiszen sikeresen lenyomtuk azokat jó mélyre magunkban.

Kell egy ügyvéd...

Mi lesz a gyerekekkel?

És a lakással? Meg az autóval...

... és a többi dologgal?

Hogy fogok élni?

Hogyan fog reagálni a férjem/feleségem?

Végig bírom csinálni?

A félelmetes ismeretlen...

A válás folyamatában sok kérdés merül fel és gyakran érezzük magunkat magányosnak.

A legmagányosabb utak egyike.

Ráadásul világossá válik önmagunk előtt, hogy eltűnt az igazi önmagunk.

Amit akarunk. VISSZA akarjuk kapni önmagunkat!

Ez az időszak tehát jóval több, mint jogi eset.

A fentieken túl terhet ró rajtunk kívül a környezetünkre is.

A nehézségeket megtapasztalják a gyermekeink, a szüleink, a barátaink, a munkatásaink, de akár még a szomszédaink is.

Ebben az időszakban, ha szerencsések vagyunk - vagy más okból kifolyólag - kaphatunk olyan segítséget tőlük, mely által valóban azt érezzük, hogy könnyebb.

Hogy: "Tudom bírni és vinni."

Hogy ez így van-e, hamar kiderül.

Ha máskor nem, este, mikor a nap végén lehajtod a párnára a fejed. Érzed.

Magányosság, kétségek, kérdések és ránk nehezedő nyomás. A főszereplők. Velünk egyetemben.

Ez az út azon harcosok útja, akik hisznek abban, hogy létezik a teljes élet.

Az új kezdet új utakra terel, mi magunk is megújulunk.

Sétálgatsz a nappaliban, ami olyan szép. Szép a kanapé, pedig nem új.

Jó ez a fotó a gyerekekről! Atya világ, hogy mennyire szereted őket, olyan jó, hogy léteznek!

Ez a kétszárnyú teraszajtó olyan hangulatos, egész életedben ilyenre vágytál. Akkor döntöttél róla, mikor kilenc évesen abban a filmben láttad. Teljesen megragadott a hangulata. A kilátás is szép. Mennyi utánajárás volt a kertrendezés! Minimum 50%-kal több pénz ment el, mint terveztétek...

Tíz éve itt semmi sem volt. Csöpi kutyus egy dobozban ellett az almafa alatt és mindenki mosolygott...

"Nem bírom tovább! Nem bírom elnyomni, ki akar törni, fel akar jönni... Elromlott és pont. Tudom, hogy sok dolgot nem kezeltem jól. De azt is tudom, hogy sokszor próbálkoztam. Tiszta a lelkiismeretem, mert mindig jeleztem: Baj van. Őszintén mondtam el a kétségeimet, azt, ami bennem munkál. Süket fülekre talált.

Biztosan van, amit pedig ő róna fel nekem. Akkor 1:1. Jó... Akkor viszont ne bántsuk egymást és inkább fogalmazzunk úgy, hogy ő úgy gondolja, érzi, tapasztalja én pedig így. És, ha nincs híd, akkor engedjük el egymás kezét.

ÉS AKKOR MOST ÉN LESZEK AZ, AKI MINDENT FELROBBANT?"

És kezdődik a szív és az ész harca. De valójában mi is ennek a harcnak a tárgya?

Mert aki a fent leírtakat érti és tud azokkal azonosulni, az vélhetően már szívből és agyból is tudja, hogy nem vessző, hanem pont szükséges.

A szív és az ész harca arról szól, szabad-e rálépni egy másik útra. Szabad-e önmagunkat választani.

Csend van. Mindenki ágyban. Még egy utolsó melómozdulat így a nap végén: Törlés a mosogató körül aztán végre lehet zuhanyozni. Ettől a gondolattól ébredezni kezd a lelked és furcsa módon erőre is kapsz, pedig ma is roncsra dolgoztad magad.

A lelked és vele együtt az ereje is ébredezik, mert tudod, hogy a zuhanyzás után lesz egy picinyke időd egyedül. Csendben, önmagaddal. Egy picurka idő, amikor olyat teszel, amitől újra élő embernek érzed magad. Egy kicsi idő, amiben egy pillanat alatt elmerülsz, ami felemel.

Semmi különös. "Csak" annyi, hogy elindítod a kedvenc sorozatodat. De nem ám akárhogy! Azzal a tudattal, hogy ebbe a napba is beleraktál minden tőled telhetőt. A kanapén fekszel és körbetekintve látod a lakásban a munkád eredményét. A vasalt ruhák sorakoznak, a nyirkosak lógnak a szárítón, a lakás tiszta és rend van. Főztél is, bőven. Halleluja, holnap legalább azt nem kell!

Büszkén tekintesz magadra, fáradtan. Ez a kevert érzés egyfajta elismerés is önmagad felé: "Ma is megcsináltam!"

Az idegrendszered is kezd életre kelni, valami optimizmus formálódik benned, melyet az est csendjében a remény vált ki.

Az a gondolat a reményed, hogy csak lesz valahogy...

Indul a film. Egy-egy jelenet tükörként vetíti vissza rád a helyzetedet...

"Carrie is ebben a cipőben jár!"

És ezzel elillan a meleg és biztonságos hangulat... 20 percet kaptál belőle.

Alattomosan visszakúszik a valóság. A lakás és a tárgyak újra szürkévé lesznek, a fáradtság megint tombol benned.

És elalvás előtt a kis hang, mely évek óta kitartóan suttog benned, megszólal: "Nincs ez így jól!"

Vannak mondatok, amelyek erősebben hatnak. Súlyosabbak.

Erre mondják, hogy Isten - vagy ki, minek hívja, gondolja, érzi - mindig talál szájat ahhoz, hogy üzenjen nekünk. Van, hogy egy filmben a színésznő, máskor pedig a járókelők beszélgetéséből kúszik be valami fontos a fülünkbe. Valóban különlegesnek hat az idézőzítés, nem bírjuk elhinni, hogy véletlen.

Ezek azok az üzenetek, amelyekkel dolgunk van.

Azért fáj, hogy elgondolkodtasson. Azért dühít, hogy arra sarkalljon, hogy lépjünk a valódi megoldás felé.

Futok egyet, rövidet, mert kevés az időm délután, viszont fontos, hogy törődjek magammal.

A stressz javát leadom, olyan állapotba kerülök, hogy megint bírni fogom egy ideig a terheket.

Az autó felé sétálva két barátnő közeledik felém. Én már végeztem, ők most kezdenek. Korombeliek, talán 2-3 évvel fiatalabbak.

Hahotáznak, beszélgetnek és tele vannak élettel.

Azt gondolom, érzékelik a szürkeségemet. Hiába a csinos ruha és a jó alkat, énbelőlem nem tör fel ez a nyers életerő. Nincs ragyogás és önfeledt vigyorgás.

"Nem akarunk változást, nekünk így most olyan jó minden!" - mondja az egyikük

Gondolom önmagáról és a párjáról beszél.

Ez a csaj elégedett! Ettől hiteles. Amit mond, azt érzi és ez teljesen átjön.

Remek! Ez is nagyon kellett...

Rohadtul nincsenek rendben a dolgok, de érzek valamit, amit eddig nem.

Hogy közeledik a végkifejlet. Fogalmam sincs, hogy miért érzem és nem tudok róla részletesen és pontosan beszélni, de érzem. Valami jósló megérzés ez.

Volt már ilyen, hiszek neki.

Nem tudom, hogy honnan, talán most lett végleg elég vagy a bátorságom gyűlt össze, de hazafelé elhatározom, hogy cselekedni kezdek, mert bírhatatlan, ami történik.

Meglep az egész, főleg, hogy az elhatározásomat erő is kíséri. Csak pislogok:

"Jó, jöjjön, aminek jönnie kell!"

Nagyon sokat rágódom a nagy döntéseken. Túlkészülöm, túlagyalom.

Mióta rendkívüli módon megerősödött a racionalitásom, még durvábban művelem. De nem baj! Fej-fej mellett halad az emocionalitás és a racionalitás.

Szóval tervezek, agyalok, okoskodom. Sokat, nagyon sokat. Aztán jön egy pont. Már ismerem…

De még jóval előtte…

Érkeznek a környezettől a jelek – ezekről rizsáztam sokat az első négy részben - amelyek jelentését nem veszem figyelembe, a belsőmből, a leglényegemből érkező reakciókat is elnyomom. Nagyon sokáig bírom, profi vagyok. Szerintem te is.

Testi tüneteim csak évekkel később jelentkeznek. Neked is?

Később aztán elégedetlen leszek. Ez annak hatása, hogy a belső monológom hangosodik és elkezdek neki igazat adni. Elkezdem éltetni.

Elmegyek segítőkhöz. Ide, oda.

Ki fogja végre visszaigazolni a hazugságomat? Senki.

És ki fog végre megrángatni a hajamnál fogva, hogy végre döntsek? Senki.

Minden hiába… Mégis tudom, hogy az élet nem sz.r.

Az élet lélekesszencia.

Ebben az esszenciában egyszer csak azt veszem észre, hogy a belsőmből kifelé tolakodó körmondatok, az akaratom, a vágyaim és a külső környezetből felém érkező mindenség összecseng. Na, akkor kezdődnek a nagy bajok.

Mert ekkorra már haldoklik a lelkem. „Sz.rban vagy Gabika!” Ebben a stádiumban is képes vagyok sok időt eltölteni, viszont már tapasztalatból tudom, hogy közeleg a végkifejlet.

Jön az a pont, amiről fent írtam.

Mert ekkorra szoktam észrevenni magamon, hogy hónapok óta gyászolok.

De mi jön a halál után? Az Élet!

Sok-sok folyamatom kínkeserves megélésével rengeteget tanulok, tapasztalok és fejlődöm.

Aztán szülök: „B.ssza meg a világ, én megint lepaktálok magammal!”

És persze, hogy magam mellett döntök.

Veled Válok programommal várlak!

FLG