Sématörés 2026. március - 2. lépés - Részeredmények

A sématörésem 7. hetében járok. Az elmúlt hetek elképesztő fordulatokat hoztak mind belső munkában, mind fizikailag. És pontosan erre számítottam. Megszerettem az ismeretlent, a térdremegést.

Nos, az elmúlt 7 hétben mindössze 6x edzettem. Február közepéig 2 futásom és 3 lépcsőzős futásom volt. Majd egy hónap kihagyás után tegnap ismét 1 futás. A tervben leírt számok szerint tehát rendben vagyok.

Hatalmas eredmény, - és meglepetés - hogy kapásból az első néhány edzést bátran elhalasztottam, ráadásul több nappal, mert szeles és/vagy havas/esős idő volt. Ehhez persze meg kellett haladnom önmagam. Először elfogadtam, hogy a sématörés szerint kevesebbet és ritkábban edzek, majd pedig azt, hogy nem edzhetek a tervezett időpontban. Furcsa lett volna, ha lejt a pálya… „Oké, akkor most ez is meg lesz tanulva, tapasztalva!” Megrántottam a vállam és nagyon kevés düh volt bennem.

Ezeken a reggeleken én magam emeltem ki magam a nyomás alól, ami alá én raktam magam hosszú évekre. Megkönnyebbülést éreztem.

Az első edzés lépcsőzős futás volt. 2x125 lépcső fel, le. Rövidnek és kevésnek éreztem, nem volt a csodálatos megszakadás sem, tehát furcsa és új. (Tehát sz.r. De csinálom, mert most ez a projekt és pont.) Másnap izomlázzal ébredtem. Méghozzá élhetővel. Rákövetkező napra pedig csökkent, harmadikra/negyedikre elmúlt. „Hú, ez nagyon más világ, valami ilyesmi lehet az értelmes edzés.”

A második edzés futás volt. 4 kilométeresre terveztem, de 500-nál és 1500-nál is majdnem összeestem, aztán 2000-nél, túljutva a holtponton, azt bírtam mondani önkorholás nélkül, hogy megállok 3 kilométernél. Ez hatalmas megdöbbenést okozott. „Komolyan meg fogok állni???” Még mindig emlékszem a rácsodálkozás érzésére. Erre azért voltam képes, mert az eredeti célom az volt, hogy ne hajtsam szét magam állandóan.

15 év alatt 2x álltam meg inni, de ennél a futásnál mindkét kör végén, mert éreztem, hogy kell. Mertem érezni… „Ezek szerint eddig meg nem…” „Jézusom! Ezt csináltam eddig?” Megint megdöbbentem egy felismerés által. „Aki megáll, az gyenge!”

A testem edzés során tanúsított jeleire végre elkezdtem figyelni. Ijesztő és szomorú, hogy csak a teljesítmény számított. Én, a nagyon tudatos, a visszajelzéseket eddig zseniálisan elnyomtam.

Valamikor ezekben a napokban volt egy bevillanó gondolatom: „Szerintem nem kell olyan erősnek lenni, mint eddig hittem.” Csak úgy, a „semmiből”…

A következő két edzés ismét lépcsőzés és futás, de már az új világomban. Az első körben megélt új tapasztalatokkal, figyelemmel, aztán pedig büszke hazaérkezéssel, másnaptól pedig élhető élettel.

Február 11.-én 19(!) évnyi újra és újra, de ritkán bevillanó gondolatok és vágyakozás után este úgy feküdtem le, hogy reggel jógázni fogok, úgyhogy kerestem hozzá videót yt-on.

És azóta minden reggel jógázom. Kávézás, fogmosás, arcmosás, fésülködés hátrébb sorolva. Erre sem találom a szavakat.

Az ötödik edzésnél éreztem, hogy jól esett volna csalni, de nem tettem. Kompromisszumot kötöttem. Egy nagy hajtás helyett három körben lépcsőztem, de nem futva, hanem sétálva. SEMMIT sem éreztem másnap a lábaimban, ezúttal ezen döbbentem meg.

Február második felében másfajta fizikai eredmények kezdtek megérkezni. Azt vettem észre, hogy nem állok minden reggel mérlegre. „Húha, hol vagyok én, hová raktam magam?” kérdeztem megint nagy és örömteli csodálkozásban.

Ezzel egyidőben történt, hogy hetente egy-két alkalommal csak a felét ittam meg a reggeli kávémnak, de volt, hogy nem is ittam.

Örülök. Rogyadoznak falaim, melyekre nincs szükségem. Nem vizsgálom már az okokat, inkább csak élem a teljesedést.

Február utolsó hete

Markotán Csengétől segítői beszélgetést kértem kapcsolatok témában, mert egyre jobban feszített ez a témám. Csengő, hálásan köszönöm Neked itt is a segítséget.

Ekkortájt az ősz óta húzódó derékfájásom ismét nagyon felerősödött.

Közben a lányom élsportoló futókról készült sorozatot kezdett nézni. Ezek az esték nehezek voltak. Nyálcsorgatva néztem a kő kemény, dagadó izmokat és éreztem magamban, hogy nem bírnám visszafogni magam a teremben, úgyhogy inkább nem is mentem el.

Március eleje

Két hete nem edzettem, de a napi 3-6 km séta mindig megvan. Feltört bennem az aggodalom: „Vajon mennyit bírok?” Azon nyomban leteszteltem, hogy hány egylábas guggolás megy. „3-3, rendben vagyunk.”

Március közepe

A hátfájásom szinte teljesen megszűnt. (Tavaly év végén már ülni is alig tudtam.)

Megint tesztelem az egylábast. Ráállok a jobbra, leguggolok, majd azzal a lendülettel leülök a földre, mert fölfelé már nem megy… „Szint alatt vagyok, úgyhogy terven belül, de egyik nap elmegyek futni.”

Március 20.

Így merészkedtem el egy 3 kilométeres futásra. Totál más emberként. Figyeltem magam közben, elégedett voltam a végén. Már majdnem elmentem 4-ig, mikor éreztem, hogy a térdem fáj, ezért tartottam a 3-at. Közepes hátfájás követte még aznap délután és a térdfájás sem szűnt meg. Veszek egy profi cipőt.

Március 21.

Nem fáj semmim, teljesen normális izomlázat érzek.

Konzekvencia

Több fontos dolgot megtanultam magamról. A nagy döbbeneteket okozó felismerések, azonnali szabadságérzést adtak, fantasztikus volt ennyiszer átélni. Szeretem ezt a folyamatot, maradok benne, de most módosítok, továbbra is kíváncsian és elszántan megyek tovább. A könyörtelen mércék sémámat részben megtörtem, de nem tudom, hogy az 50%-ot elértem-e. Fájdalmaim nincsenek, a tervet betartom, eddig nem csaltam, a gyerekeim előtt jobb példa lettem, de nem érzem, hogy az egyensúlyt megtaláltam volna. Nagyon hiányzik a megszakadós edzés utáni eufória.