Panaszkodás

A panaszkodásról, annak okairól, a következményeiről és a megszüntetéséről.

Három valós példával kezdem, mert így a legérthetőbb.

Első:

„Az anyám hetente minimum egyszer felhív és egy-két órán át panaszkodik. Irányomban alig tesz fel minőség kérdést, tehát tök aránytalan a beszélgetés. Erre nincs időm, energiám és kedvem sem.”

Én ehhez annyit fűznék elsőre hozzá, hogy az anyám szó bárkivel helyettesíthető.

Második:

„A férjem általában este hétre ér haza a munkából, de fél kilenctől már nézi a meccset heti kétszer. Szinte semmit sem segít itthon. Nem fair, nem bírok ennyit, én is dolgozom, van egy gyerekünk is. Nem így képzeltem a családi életet.”

Harmadik:

Egy barátnő mondja a barátnőjéről: „A barátnőmmel majdnem minden pénteken találkozunk, hogy kapcsolódjunk, ilyenkor sokat beszélgetünk az elmúlt hetünkről, amit szeretek, de nagyon zavar, hogy mindig csak oda mehetünk, amit ő szeret, ami neki tetszik. Én nem választhatok.”

Tehát halljuk ezeket. Ezek a panaszok általánosságban nem annak az irányában hangzanak el, aki ebben a másik főszereplő, hanem egy harmadik fél irányában. A dinamika a következő: A panaszkodó általában heves, hangos, dühös, sértett, áldozat, a másik fél rossz, gonosz, hibás, bűnös. A másik fél tettein, viselkedésén nagyon nagy a hangsúly, sokáig, hosszan beszéli az áldozat. Persze, mert nehezen éli meg.

És itt jönnek a következmények és az okok.

Ez az egész azért történik, mert

nem tanultunk tudatosságot

nem figyeltünk befelé

nem ismerjük magunkat és

mintánk sem volt erre hiteles, önazonos szülő vagy nevelő képében,

nem tanultunk és gyakoroltunk konfliktuskezelést és

nem tapasztaltunk meg olyan helyzeteket és élményeket fizikailag, melyek magabiztossá tesznek

hogy egy ilyen helyzetben helyt tudunk állni, ki tudunk állni önmagunkért, kommunikálni tudjuk a belső világunk mondatait.

A panaszkodás tehát az önismeret hiányának tünete, a tudatosság, az önreflexió hiánya. Ezek tanulhatóak, halkan jegyzem meg kifogáskeresőknek, szeretettel.

Mi a megoldás, hogy lehet a panaszkodást megszüntetni?

A panaszkodásról csak az tud leszokni, aki tudja magáról, hogy panaszkodós és képes ezt belátni, elismerni. Innen indulunk.

Aki ezt tudja magáról, az vélhetően képes ránézni önmagára, önreflexív, tehát már járja az önismeret útját.

Aki éppen most, ebben a pillanatban fedezi fel, hogy van erre hajlama vagy erősen működteti a panaszkodást, az azt teheti, hogy ezen a vonalon haladva kezd bele az önismeretbe. Most. És:

Ezentúl határt húz az édesanyja cselekedetével szemben és részben nem is mond rá. Lehet ezt szépen kommunikálni és nem is árt. Anyu, nincs erre időm, energiám, nem vagyok kompetens a te életedben, ráadásul van sajátom, férjjel, gyerekkel, munkával. Különben rosszul esik, hogy irányomba nem teszel fel két minőségi kérdésnél többet. Szeretném, ha ezentúl kb. ennyi és ennyi időben korlátoznánk a hívásokat.

Anyu valszeg meg fog sértődni. Te meg valszeg gyomorgörcsben leszel. De itt jön, amiről a face-en írtam egyik nap. Hogy nem az a lényeg, hogy ő megsértődik, hanem az, hogy te azzal mit kezdesz. Hogy magadra veszed-e. Tehát megnémulsz, dühös leszel, védekezni, támadni kezdesz.

Én semmilyen vitát sem javaslok. Maradjunk annál a kijelentésnél, amit mondtál, ahhoz tartsd magad. A szüleinkkel való kapcsolat rendezése egy másik ügy. Ebben a videóban addig tudunk jutni, hogy megteszünk egy-egy lépést. Nemet mondasz, határt húzol, cserébe időt kapsz.

A férj és a barátnő esetében hasonló a helyzet. Nem történt előzetes kommunikáció, tehát „utólagos” szükséges. Közölni, asszertíven, hogy nincsen rendben, egyezségre vágysz, kompromisszumra, mert jelenleg elfordulást érzel, igazságtalanságot. Mindezt konkrét példákkal megerősítve és kerülve a "mindig" és "soha" kifejezéseket.

Ha nem mered közölni azt, ami benned van, akkor pedig további önmunka szükséges.

Ami a három megoldást összeköti az a tudatosság és azon belül a felelősségvállalás.

A nemcsak testileg, hanem érzelmileg is felnőtt ember felelősséget vállal a kommunikációjáért és a tetteiért.

Tehát. Okés megélni és szükséges megélni az érzéseket. Ebben az esetben, hogy fáj, hogy nem tetszik.

De utána nem állunk meg ott, hogy minősítjük a másikat, mert ő ilyen és ilyen és így viselkedett, hanem az adott helyzetben megvizsgáljuk magunkat.

Én hogyan jártam el? Mire adtam engedélyt kimondatlanul? Közöltem az igényeimet?

És választ keresünk arra a kérdésre magunkban: HOGY MIT IS AKAROK, HOGY IS JÓ NEKEM IGAZÁBÓL? Mert csak akkor tudunk felelősségteljesen kommunikálni és csak akkor tudunk teljes és jó életet élni, ha előbb megismerjük azt, hogy milyen válaszok vannak bennünk.

Aki valóban szenved attól, ami a panaszkodás tárgya és valóban jól lenni és nem ebben maradni, az cselekszik. Minden más kifogás.

Ami még fontos:

Ha nem olyan emberrel állunk szemben, aki elég magasan fejlett értelmileg és érzelmileg, akkor az adott kapcsolat nem fog automatikusan egy viszonylagosan magas minőségi szinten működni.

Tehát, amit nem közlünk, azt nem fogja tudni. Amire nem mondunk nemet, azt pedig meg fogja tenni.

És ha ezeket megnéztük, megvizsgáltuk és megtaláltuk a válaszainkat, akkor azzal folytatjuk, hogy cselekszünk. Fizikailag megtesszük és a következő helyzetekben figyeljük, hogy merre szükséges igazítanunk, hogy még jobb lehessen.

Videó erről: