Padlón

Fiatal felnőttként, úgy húsz évvel ezelőtt másképpen borultam ki.

Amikor padlóra kerültem, dühös voltam az egész világra. Veszekedtem, elégedetlenkedtem, teljesen eluralkodott rajtam a düh és egyedül akartam lenni.

Ma már tudom, hogy a problémáim javát én gyártottam saját magamnak. Túl sokat engedtem meg másoknak. Így aztán átgyalogoltak rajtam. Sokaknak azt sem kellett volna megengednem, hogy az életem részei legyenek, de a megfelelés kényszere nagy úr és én bizony engem is olyan profin irányított, mint manapság sokakat.

Nem tudtam nemet mondani és határt húzni, alárendelődő módon viszonyultam.

Ez az életfelfogás okozta, hogy időről-időre besokalltam. Ahogyan sokan mások is.

Olyan folyamatosan pörögtek a gondolataim az emberekről, aki nem segítenek nekem, nem vesznek észre, bántanak, kihasználnak.

Így telt el pár óra, majd szépen lassan azt vettem észre, hogy a düh elengedett. Érted? Még ebben sem én irányítottam: nem én engedtem el, hanem a düh engem. Egyszer csak kiszabadultam a rabságból. Mivel akkor még nem éltem tudatosan, nem irányítottam és nem befolyásoltam ezt a folyamatomat sem. Csak történt.

Aztán évekkel később, már a tudatosodás útját járva, amikor padlót fogtam és ott lent dühöngtem, pontosan tisztában voltam azzal, hogy magam miatt vagyok padlón.

Addigra már sok dolgot csináltam helyesebben. Úgy vezettem az életemet, olyan döntéseket hoztam és úgy cselekedtem, hogy az életem a kiteljesedés felé haladjon. Egyre többször választottam magamat, mert tudtam, hogy jogom van hozzá. Magamra mondtam igent és másokra nemet.

Tisztában voltam azzal, hogy amíg a döntéseimmel nem okozok kárt senkinek, addig bizony dönthetek a szívem és a felfogásom szerint.

Az is tisztává vált előttem, hogy a döntéseimet és az életvezetésemet senkinek sincsen joga bírálni. Nincs joga senkinek beleszólni és kéretlen tanácsokkal ellátni.

Egyre jobb voltam nemet mondásban és határhúzásban.

De még akkor is voltak bőven kihívásaim. Ezért is volt, hogy a padlóra még akkor is le tudtam kerülni.

Csakhogy akkor már nem másokat hibáztattam, hanem csakis magamat. Tudtam, hogy hol és mikor „rontottam el”, hoztam „rossz” döntést.

Pokolian fájt. Úgy telt el néhány óra, hogy én azon pörgettem az agyamat, hogy miért és miért tettem azt és azt. Ezekre a kérdésekre javarészt a választ is megtaláltam. Önbizalomhiány, különféle engem irányító sémák és félelem attól, hogy ha még inkább beleállok az életem vezetésébe, talán elmaradnak emberek az életemben. Kevesebben fognak szeretni.

A harmadik verziónak volt egy rendkívül emlékezetes alkalma.

Besokkalva mérgelődtem és mivel nagyon kimerült is voltam, ágyban fekve történt ez az egész tépelődés.

A gondolatörvény semmi jóra sem vezetett és már ideje volt kiemelnem magam a katyvaszból, ezért a párom hatására elhatároztam, hogy edzem egyet.

Azt a mentális erőmennyiséget, ami a megmozduláshoz kellett, nem tudom leírni.

Emlékszem, hogy minden végtagomat ólomsúlyúnak éreztem. Valahogy elvonszoltam magam a nappaliba és elővettem a súlyzómat. Akkor észrevettem, hogy át kellene öltözni edzős cuccba, de azonnal tudtam, arról szó sem lehet. Ha visszamerészkedem a szobába a szekrényemhez, egy pillanat alatt ismét az ágyban találom magam.

Kócos hajjal, otthoni rongyokban kezdtem neki.

Amikor a súly a kezembe került, azonnal éreztem, hogy máris valami változott. Azon nyomban jobban lettem egy hangyányit. Az edzésről kizárólag jó élményeim vannak. Feltételezem, hogy felrémlett bent valami és valószínűleg az is pozitív hatással volt a hangulatomra, hogy legyőztem magam.

Úgy terveztem, hogy addig edzem, amíg azt érzem, ki tudom jelenteni, hogy jól vagyok. Nem számított, hogy az azt megelőző napokban melyik gyakorlatból mennyit csináltam, sőt! Megengedtem magam, hogy azt csináljam, ami jól esik, de azokból annyit és addig, míg jól leszek.

Majdnem kétszer (!) annyi ismétlés kellett, mint általában, pedig egyébként sem lazsálom el a tíz kilóval „ügyeskedést”.

Nagyon kemény volt, élénken él bennem és talán örökre emlékezni fogok rá. Egyrészt, mert magamat győztem le és ennél kevés dolog van nehezebb. Másrészt pedig azért, mert ezzel sémát is törtem és az életem egy újabb területén tanultam meg határt húzni.

Ezt a sémát azzal kezdtem kitakarítani az életemből, hogy az addig megszokott padlóra kerülést cselekvésre váltottam.

A határhúzás pedig úgy kapcsolódik ide, hogy tudatosult bennem, rosszat tesz nekem, ha egy több időt hagyom magam ebben a szenvedésben, mint szükséges.

Ez az önlegyőzés életem egyik legnagyobb eredménye az önmunkám során. Aznap este el is gyászoltam a régi folyamatot. Végigpörgettem, hogy eladdig vajon milyen okokból, milyen gyakran és hány órát töltöttem így el. Nehéz volt szembesülni azzal, hogy értékes órák teltek így el, hiszen azalatt számtalan más pozitív, hasznos, előremutató vagy élvezetes dolgot tehettem volna vagy tölthettem volna örömben a szeretteimmel.

Volna.

De nem így történt. Mert másképpen kellett történnie. Ennyi időre és történésre volt szükségem ahhoz, hogy ezt megfejlődjem.

És ahogy lenni szokott nálam, egy-egy szintlépés azonnal hozza az adott területen a további szintlépést.

Egy-egy ilyen megfejlődés után mindig azt érzem, hogy kicserélődtem. De nemcsak az adott területen. Mintha mindenem átvarázsolódna. Be kell vallanom, ezt nem tudom szavakba önteni.

Szóval újabb szintlépés, azonnal.

De itt álljunk meg egy kicsit!

Az átlagember kevés dolgot ünnepel meg, ugyanis túl sok dolgot tart jelentéktelennek vagy aprónak. Ezt azonban újra kellene gondolni. Vagyis, nem muszáj, de jót tesz.

Önmagad legyőzése, egy-egy séma meghaladása, új szokások bevezetése, a nehéz napok végigvitele, de tulajdonképpen BÁRMI, amiről lélekben azt érezzük, hogy megérdemel néhány percnyi figyelmet vagy azzal együtt mi magunk is valamilyen akár apró ajándékot – kávét, csokit, egy mozijegyet – azt bizony meg kellene ünnepelni. Annak figyelmet kellene szentelni. Minőségi figyelmet!

Én konkrétan ezen a héten kezdtem ünnepelni a legkülönfélébb dolgokat az életemben és ebből hírverést is kívánok csapni.

Elég nagy a szám – és a szívem - ahhoz, hogy bátran hangoztassam, megérdemeljük önmagunk jutalmazását, az énidőt, a jó szexet, a lelkünk felszabadítását, azt, hogy önmagunk lehessünk és még sok-sok mást is.

HATALMAS dolgokat kezel a világ apróságként és ez így nincsen rendben.

Ünnepeld csak bátran a sikereidet és közben érezd, ahogy átjár a büszkeség!

Ideje ledobni magunkról a szokást, hogy önmagunkat elnyomjuk. És ideje van annak is, hogy ledobás után rátapossunk.

Szóval újabb szintlépés, azonnal.

Leírom nektek ezt a történetet is.

Jól indult a reggel, legtöbbször úgy szokott. Szeretem a reggeleket. Csakhogy az autóba ülve bevillant egy-két meg nem oldott ügyem. Ez egyből feszültséget generált és hipp-hopp a negatív spirál alsó szakaszán találtam magam. „Aj, még ez is, meg az is. Tököm tele! És minden sz@r!”

De azon az emlékezetes napon, mikor a súlyt mindenféle érzés ellenére a kezembe vettem és edzeni kezdtem, megtanított a helyzet és az agyamba véste, hogy képes vagyok főnök lenni az érzéseim és a gondolataim felett. Azzal, hogy megtapasztaltam, hogy ÉN irányítok!

Totál negatív, ágyba esős hangulatban indultam munkába és tíz perccel (!) később már újra jól voltam.

Ha elönt a sz@r, még van, hogy megadom magam. De nem mindig és már nem tud hosszú órákra uralkodni felettem. Leírom:

Fontos tudni, hogy ez az autós sztori közvetlenül az első azok után, hogy az edzés által kiemeltem magam a gödörből.

Éreztem, hogy nem jó. Nem akarok negatív és rossz kedvű lenni. Órákat visz el, semmi eredményre nem vezet. Nem akarom. Én jól akarok lenni.

Hát, bevillant a semmiből, hogy akkor helyre rakom magam, de minél gyorsabban. Rohamtempóban követték egymást a bevillanó gondolatok, melyeket mind előremutatónak gondoltam, úgyhogy meg is adtam magam nekik.

Nagy levegőt vettem és higgadtan végigpörgettem azt, ami bennem zajlik.

Azóta így történik tehát:

Ha jönnek a negatív, lehúzó gondolatok én azonnal nagy levegőt veszek és arra fókuszálok, hogy higgadt akarok maradni. A saját érdekemben. Mert nekem ez a jó és erre van szükségem és megadom magamnak a békés végiggondolás lehetőségét, mert jót akarok magamnak. Ez rendkívül spirituálisnak hangzik, de így van. Rengeteg önmunka volt idáig eljutni, be kell valljam, pár éve én is csak pislogtam az ilyen történetek hallatán.

Ezután következik a józan paraszti ésszel való gondolkodás, az őszinte vallomás, a felelősségvállalás és az elfogadás/megbocsátás.

Végigpörgetem, hogy mi a gond. Mikor döntöttem rosszul, kinek mondtam igent a nem helyett, tehát mivel okoztam magamnak feszültséget. Rábólintok: „Így volt, ezt én csináltam. Hogy kellett volna? Így és így! Oké, akkor legközelebb erre törekszem.”

És magamnak jót akarva valóban törekszem erre. Hűen! Akkor is, ha konfliktust szül, akkor is, ha kényelmetlen beleállni. Mert magamat választom!

Korholom magam egy kicsit, mert nem vagyok barátságban azzal, ha hibázom. (Egész pontosan sz@rban vagyok vele, de dolgozom ezen is.) De tudod, hogy mi van? Magamra parancsolok. Kijelentem józanul és határozottan, hogy ember vagyok és ebben a szent pillanatban is éppen fejlődöm a saját erőmből. Tehát lehet, hogy hibáztam, de nem megyek el az érem másik oldala mellett. Hogy emelkedem.

Általában egyébként nem tíz perc alatt emelem ki magam a spirálomból. (De jó tudni, hogy mikre vagyok képes, mert volt olyan napom, amikor ezt nem próbaképpen csináltam, hanem muszáj volt.)

Jelenleg harminc perc vagy egy óra. Teljesen más a dinamikája, mint anno. Kevésbé thrilleres.

Említettem feljebb, hogy még van, hogy megadom magam. Bizony, tudjatok róla, még mindig ágynak tud dönteni a sz@r. De kevés időre, ritkán és közel sem kerülök olyan mélyre.

Van kiút, lássátok meg!

Kijelenthetem, hogy nagyot fejlődtem, a mélybezuhanásaim sehol sincsenek az évekkel ezelőttiektől. Van még hová fejlődni, tudom. Ezért van a szemem a célon és tartok oda.

De van még valami, amiről mesélni szeretnék.

Amikor már azt hittem, hogy ezen a területen már csak az a javítani valóm, hogy ez a negatív hangulat kevesebbszer környékezzen meg és rövidebb ideig tartson, elképesztő felismerésem volt. Éppen akkor, amikor az ágyamban dolgoztam azon, hogy az aktuális gödörből kiemeljem magam. 😊

Egy bizonyos mondattípusra lettem figyelmes. A megfeleléskényszer mondatai voltak. Ott tartottam a fejlődésben, hogy pokolból tudtam magam kiszedni negyed óra alatt, de hosszú éveken át nem tudatosult bennem, hogy más is jelen van, rajtam uralkodva ráadásul.

„Ezt kéne, mert így kell!”

„Azt gondolja és ő azt teszi.”

„Már dél van!”

Halljátok, mint egy bomba: 3-2-1 durr! „Jézusom, hát van még itt dolog!”

A tudatosulás után hagytam, hogy a belső monológ csak folytassa a megkezdett útját. Elég volt csak békésen engedni, befelé figyelni. Még a végkifejlet is megszületett mindenféle görcs és kényszer nélkül.

Ránéztem ezekre a mondatokra, megvizsgáltam, hogy mit érzek ezekkel kapcsolatban.

Itt fontos megemlíteni, hogy ez abban az időszakban volt, amikor a felmondási időmet töltöttem a cégnél, ahol dolgoztam. Felmentettek a munkavégzés alól, mert a felmondásomba beleírtam, hogy nem adok több napot nekik az életemből, ezért otthon készültem az életem új fejezetére.

Egy hete voltam már otthon és sok folyamat indult el bennem. Mások pedig kifutóban voltak.

Az addigi fejezet lezárásának is megadtam a módját. Összeírtam a tanulságokat, azt, mit kaptam, azt is, amit elvett tőlem ez a néhány év. Listát készítettem arról is, amit jól tettem és arról is, amit nem. Levontam a megfelelő következtetéseket. Elindítottam megbocsátás és az elengedés folyamatát.

Kimerült voltam, igyekeztem pihenni. Egyre mélyebben és pihentetőbben aludtam éjjel és több különleges, előremutató álmom is volt. Sorra érkeztek ötleteim, terveim. Éreztem, hogy visszatér belém a lét öröme és újra lettek békés óráim.

Megadtam magamnak, amire szükségem volt, amit a belső hangom diktált, úgyhogy gyorsan meg is találtam a nekem megfelelő napi dinamikát.

Az új fejezetben is megtaláltam az irányomat, az erőmet és megingathatatlan magabiztosságomat.

Azt hiszem, hogy ez, a legutolsó lehetett a kulcs. Mert a fent írt mondatok megvizsgálásakor azt éreztem, hogy mind marhaság.

Teljesen felerősödött bennem a tudat, hogy képes vagyok irányítani, vezetni és uralni az életemet. Merek hallgatni a belső hangomra és bátran aszerint cselekedni. Minden kétséget kizáróan nemcsak tudtam, hanem éreztem, hogy képessé váltam arra, amit létrehozni szeretnék.

+ Nem érdekel már gyávák és pesszimisták jóslata. Nem kérek senki kéretlen és bölcs tanácsaiból, elutasítom a megbélyegzésemet a minősítésemet és a véleményezést is.

És huss! A semmibe lettek.

Hosszú írás kellene ahhoz, hogy elmeséljem, ez mekkora önmunka volt. A többi történet mind-mind egy morzsa ahhoz, hogy érthetővé váljon.