Feltámadás

Emelkedésem olyan volt, mint egy tizenhárom évig tartó hegymászás, amiben nagyon sokszor csúsztam vissza és sebeztem véresre a testem és a lelkem. Tűzött rám a nap, elvakított. Volt hó, jég, zivatar. Mellettem mások is másztak és sokan közülük nem játszottak fair játékot.

Néha forró, néha jeges sziladarabokba kapaszkodtam, melyek aztán letaszítottak és gödörben találtam magam. Ezekben a gödrökben mindig egyedül voltam. Mélyen, lent a sötétben, magamra hagyva, hogy gondolkodjak és megoldást találjak.

Szívet tépő visszagondolni, hogy évtizedeken át nem tudtam sírni, és a gödörből száraz, kétségbeesett szemekkel néztem kifelé.

Hit

De mindig kifelé és mindig felfelé néztem. Mindig láttam a fényt, legyen az bármilyen halovány, a hitem sosem hagyott el.

Ha kellett, a legapróbb kövekből és a verejtékemből építettem lépcsőt szomjasan és fáradtan, mert mögöttem a Jóisten keze, éreztem, tolt és hallgattam rá, tudtam, merre van az utam, és tudtam, járnom kell rajta.

Minden gödörből napsütötte tisztásra irányított és azokat nagyon élveztem. Sok-sok apró lelki emelkedés volt, melyek erőt adtak a folytatáshoz és biztosítottak, jól csinálom.

Ezeken a tisztásokon sosem lehettem sokáig. Éppen, hogy volt időm megcsodálni a tájat és enni egy pár falatot, mikor eleredt az eső. Megint fel kell állni és haladni újra, felfelé.

Minden egyes zivatar lemosta rólam, amire nincs többé szükségem, nem cipelem többé.

„Lehetne már könnyebb!”

Hagyta el a számat sokszor. Nagyon vágytam már egy igazi nagy emelkedésre, és sok idő és pofon elteltével kezdtem érezni, nincs az már olyan távol.

És akkor egyszer csak hirtelen, minden összeért és minden beért.

Ahogy nyújtottam felfelé a kezem, azt éreztem, ez már nem is szikla, hanem kényelmes lépcső, amit puha gyep takar. Mintha virág is lenne rajta!

„Igaz ez, jól látok?”

Jól láttam. Illata is van, olyan szívmelengető, hogy egy kicsit elidőzöm. Tágasabb lett körülöttem a tér. Érdekes, ilyet még nem láttam. Hegycsúcs alatt virágoskert.

Nem bírom tovább. De, ha eddig küzdöttem, a csúcs alatt nem fogok megállni. Utolsó kapaszkodásom olyan erős, hogy tudom, innen már nem fogok visszaesni. Mindenem izzadt, száraz a szám, feszülnek az izmaim és a szívem úgy kalapál, mint sosem. Hallom, recseg a szikla a lábam alatt, több aprót is lelökök a szakadékba, mikor végre felérek.

Sosem jártam itt, mégis tudom, megérkeztem. Érzem. Árnyas fák alatt haladok, madárdal kísér, mintha erdő lenne, de mégsem, mert talpaim alatt… Elvesztettem a cipőmet… Nem baj, nem kell már. Meleg és puha a fű. Itt-ott fény szűrődik be, és nyílegyenes ez a nagyon várt, már nagyon békés út. Megölelek egy fát és sírni kezdek örömömben. Nehezen engedem el, de muszáj, valami erő továbbtol.

„De, hát nem lehet itt ennyire sietni, várjunk már egy kicsit! Időt kérek!”

Zokogva borulok földre és köszönöm meg a Jóistennek, hogy eljutottam idáig. Őrületesen nehéz volt.

Könnyebb, most már könnyebb. Talpra állok és meghatódva folytatom utam. Nincs már sok fa és egyre nagyobb fény.

Tisztásra lelek. Körülöttem a legcsodálatosabb növények, pont elég az árnyék, a nap melege mindent átjár és beragyog, aranyra festi a tájat. Telis-tele van a távolban emberekkel.

Olyan nyugalom lesz úrrá rajtam, melyet még sosem tapasztaltam.

„Minden rendben, végre.”

Motyogom halkan, és miközben körbejáratom a tekintetem, észreveszek egy hatalmas, csillogó tükröt. Egy terebélyes, büszke fának dőlve hív és én nem ellenkezem.

Távolról már látom benne magam. Mintha nem is én lennék!

„Ez valaki más…”

Közelebb lépek és meglepődve tapasztalom, ez vagyok ÉN. Ez vagyok IGAZÁN ÉN.

„Nahát, még a tekintetem is megváltozott.”

A sebeim begyógyultak, az izmaim regenerálódtak. Ragyog a hajam, a bőröm és még a szívem is mosolyog.

„Gabi, nem jössz ide?” - Szól valaki, de nem törődöm vele, a múlt lezárásának utolsó kis darabján is végig kell mennem. Jó látni magam. Meghatódom megint, és azok az évtizedekkel ezelőtt eltemetett könnyek megint végigperegnek az arcomon.

„Istenem! Annyira régi könnyek ezek! Olyan sokan vannak és olyan jó barátaim lettek!”

Hálával lépek el a tükörtől és leülök egy kis kőre, ahonnan látom a tájat. Elégedetten pásztázom. Szívem telve boldogsággal, gondolataim sorban mutatják, ami ezidáig történt velem és bennem. Élesen villannak be a legnagyobb kudarcok és örömök, melyek mérföldkövek az életemben.

„Hát, megcsináltam!”

Ezt nem a szél hordta össze, ez az én munkám, az én sikerem! Elgyászoltam rengeteg dolgot és a mélyek mélyére süllyedtem, hogy Főnix madár módjára térjek vissza. Elmondhatatlanul sok volt a lecke, de én alázattal és tisztességgel tanultam meg, ezért pedig jár a jutalom.

Tudom, merre van az utam és amerre haladok, kinyílik előttem a megfelelő ajtó. Belépek, elvégzem a feladatom, majd hálával és köszönettel kijövök és becsukom magam mögött, hogy továbbmehessek.

Boldogan ébredek és elégedetten hajtom álomra a fejem. Itt tartok.

„De ki hívott az előbb?”

Visszasétálok. Még csak most érkeztem, de már nagyon otthonosan mozgok ebben a környezetben. Emberséges, vidám, jót akaró, csupa jó ember áramlik felém. Vannak köztük a múltamból, de a legtöbb új az új életemben. Hömpölyög a szeretet, vicceket is hallok és nagy kacagásokat. Biztonságban érzem magam.

Megérkeztem és azt mondom, nagyon megérte! Szívem telve csodával és áramlok az örömmel és a boldogsággal.

Ilyen is lehet az élet. Tudtam mindig.

FLG