El kéne válni 5. rész

Nagyon sokat rágódom a nagy döntéseken. Túlkészülöm, túlagyalom.

Mióta rendkívüli módon megerősödött a racionalitásom, még durvábban művelem. De nem baj! Fej-fej mellett halad az emocionalitás és a racionalitás.

Szóval tervezek, agyalok, okoskodom. Sokat, nagyon sokat. Aztán jön egy pont. Már ismerem…

De még jóval előtte…

Érkeznek a környezettől a jelek – ezekről rizsáztam sokat az első négy részben - amelyek jelentését nem veszem figyelembe, a belsőmből, a leglényegemből érkező reakciókat is elnyomom. Nagyon sokáig bírom, profi vagyok. Szerintem te is.

Testi tüneteim csak évekkel később jelentkeznek. Neked is?

Később aztán elégedetlen leszek. Ez annak hatása, hogy a belső monológom hangosodik és elkezdek neki igazat adni. Elkezdem éltetni.

Elmegyek segítőkhöz. Ide, oda.

Ki fogja végre visszaigazolni a hazugságomat? Senki.

És ki fog végre megrángatni a hajamnál fogva, hogy végre döntsek? Senki.

Minden hiába… Mégis tudom, hogy az élet nem sz.r.

Az élet lélekesszencia.

Ebben az esszenciában egyszer csak azt veszem észre, hogy a belsőmből kifelé tolakodó körmondatok, az akaratom, a vágyaim és a külső környezetből felém érkező mindenség összecseng. Na, akkor kezdődnek a nagy bajok.

Mert ekkorra már haldoklik a lelkem. „Sz.rban vagy Gabika!” Ebben a stádiumban is képes vagyok sok időt eltölteni, viszont már tapasztalatból tudom, hogy közeleg a végkifejlet.

Jön az a pont, amiről fent írtam.

Mert ekkorra szoktam észrevenni magamon, hogy hónapok óta gyászolok.

De mi jön a halál után? Az Élet!

Sok-sok folyamatom kínkeserves megélésével rengeteget tanulok, tapasztalok és fejlődöm.

Aztán szülök: „B.ssza meg a világ, én megint lepaktálok magammal!”

És persze, hogy magam mellett döntök.

Veled Válok programommal várlak!